|
Tom Denem szerelme
- Mégis mi a problémád?
- Tom, a legnagyobb probléma szerintem az, hogy csak én látom az igazi oldalad. Látom a szemedben a hatalomvágyat és a kegyetlenséget. Mindenkivel elhitetted, hogy te vagy a tökéletes mintadiák, a legjobb prefektus és Lumpsluck kis kedvence. Szörnyű lehet állandóan megjátszani magad. - tette még hozzá az utolsó mondatot gúnyosan Annie, majd megfordult és elviharzott. Vagyis elviharzott volna, ha Tom nem ragadja meg a karját hirtelen, és nem rántja vissza úgy, hogy egymás karjaiba érkezzenek.
Tom Denem mélyen a lány szemébe nézett. Már majdnem összeért az orruk, amikor megszólalt:
- De azért még így is szeretsz.
- Te teljesen megőrültél! - vágta rá dühösen Annie, majd kibontakozott az ölelésből és otthagyta a fiút, aki kajánul mosolygott a háta mögött. Ezt persze a lány már nem láthatta.
*
Annie egyszer csak lábdobogást hallott a folyosóról beszűrődni a mosdóba. Késő volt már, és neki rég a klubhelyiségében kellett volna lennie, így gyorsan behúzódott az egyik fülkébe. Az ajtaját nyitva hagyta, hogy láthassa, ki jön. Tom Denem lépett be. Gyorsan körülnézett, majd odaállt az egyik mosdókagyló elé. Párszaszóul kezdett el beszélni. Annie már rég tudta, hogy a fiú képes erre, de most mégis meglepte, hogy egy csaphoz beszél ilyen nyelven. Megdöbbenéséből felocsúdni sem volt ideje, mert a csap elkezdett mozogni. Lesüllyedt, majd egy lépcső jelent meg a helyén. Tom mér épp rálépett volna, amikor hangokat hallott az egyik WC-ből. Megpördült és pálcáját az ajtóra szegezte, majd teljesen nyugodt hangon megszólalt.
- Akárki is vagy, gyere ki!
Persze ezzel rögtön elárulhatta volna magát egy ártatlan elsős előtt, ha az rájön, hogy a prefektus ilyeneket művel, de most nem volt türelme álcázásra, így a kevésbé békés utat választotta.
Annie lépett ki az ajtón, és láthatta Tom arcán az őszinte meglepődést. De a fiú gyorsan észbe kapott és már el is mondta a lefegyverző bűbájt. A lány pálcája a kezében landolt.
Annie pedig csak sírt. Tudta már, hogy minden rossznak a fiú az oka. Ő nyitotta ki a Titkok Kamráját. És most itt áll vele szemben leleplezve. Bármelyik pillanatban megölheti. Ráadásul most már teljesen fegyvertelen. Vagy mégsem? Úgy tűnt ugyanis, hogy a fiú nem akarja, vagy nem tudja rászánni magát arra, hogy bántsa. Itt volt hát az utolsó esély. Az utolsó esély, hogy megmentse a saját életét.
- Szóval te voltál. Egy kígyó az, ugye?
- Pontosabban egy baziliszkusz. Tudod, hogy sosem bántanálak…
- De szegény ártatlan mugli szülők gyerekeit igen. Akiket te olyan fölényesen sárvérűeknek nevezel. - mondta Annie dühösen. – Hát tudd meg, hogy én is az vagyok!
- De… de te a varázslók árvaházában laksz. – mondta Tom megdöbbenve. Nem, nem lehetsz sárvérű…
- Pedig így van. A szüleim nem sok dolgot hagytak rám. Csak egy nyakláncot. A medál belsejében egy levél volt, amiben leírják, hogy milyen meglepő képességeim voltak már kiskoromban is. Fogalmuk sem volt róla, hogy miért lehet ez. Aztán meghaltak, a Mágiaügyi Minisztérium pedig elhelyezett engem a varázsló koszfészekben.
Úgy tűnt, hogy a fiúban egy világ omlott össze, de gyorsan összeszedte magát.
- Te képes voltál megöletni a kis háziállatoddal azt az ártatlan lányt.
Annie próbálta húzni az időt. Beszélt tovább, hátha közben valaki megtalálja őket. De erre elég csekély esély volt, tekintve, hogy jócskán éjjel volt már. Majd Tom hirtelen felemelte a pálcáját.
- Sajnálom - mondta a fiú halkan.
Annie felkészült a halálra. Nem volt már több remény. Meg kell hát történnie. Behunyta a szemét és várt.
- Petrificus totalus
A lány pedig sóbálványként esett hanyatt.
*
Igen, Tom Denem mindenkit át tudott verni. Ki gondolta volna a szép vonásokkal és élénk tekintettel rendelkező, érdeklődő fiúról, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve. Annie mégis mindig azt csodálta, hogy hány lány van teljesen elolvadva tőle. De úgy tűnt, hogy a fiúnak egyik sem kell. Egyedül Annie iránt mutatott valamennyi érdeklődést. De a lány nem hitte, hogy egyszerű barátságnál több lehet ebben. Barátság? Nevetséges! Igazából nem is tudta, milyen viszony köti őket össze. Talán a fiú csak azért beszél vele, mert nem kell előtte színészkedni. A lány nyíltan megmondta, hogy utálja és lenézi, amit művel. Most pedig az egy hete történtek után folyton a sarkában van, mert a lány bármikor elárulhatja és vége mindennek. De úgy tűnt, hogy Annie nem teszi ezt. Talán hálából, amiért nem ölte meg a fiú, talán a bosszútól való félelemtől.
*
- Nézd! Annie. Téged bámul!
- Ki? - nézett kérdőn a megszólított Katie-re.
- Hát Tom. Tom Denem.
Annie jobbra, nézett, és épp összetalálkozott a tekintete Toméval. Az még nézte egy ideig, aztán elfordult és újra beletemetkezett a könyvébe. Annie is visszafordult a barátnőjéhez.
- Van köztetek valami? - kérdezte Katie hamiskásan kacsintva.
- Ugyan már! Miért gondolod?
- Csak, mert mostanság sokszor láttam, hogy néz órákon. Meg láttam ám dolgokat. Múltkor abban az üres teremben. Egymás karjaiban…
- Akkor sem történt semmi. Csak véletlenül megbotlottam, és ő elkapott.
- Nem tudsz átverni. Láttam, amikor megfogta a kezed és odarántott magához.
Annie nem akarta részletezni a dolgot, hiszen tényleg nem történt semmi. Akkor veszekedtek és Tom meggyanúsította azzal, hogy a lány szereti. Pedig nem. Vagy legalábbis ez volt a helyes válasz. Nem is gondolhat arra a napra. Bár romantikus volt… De nem! Nem szerethet egy olyan embert, aki tulajdonképp egy gyilkos. De ez a gyilkos mégsem ölte meg. Vajon miért?
- Annie! Itt vagy még? Hahó!
- Ja, persze. De ezt most ne firtassuk. Semmi nincs kettőnk között, és nem is lesz. Ok?
- Jól van, na.
Majd Annie megfordult, hogy útba vehesse az ajtót, de beleütközött valakibe, aki a háta mögött állt. Vajon mióta?
- Tom. - mondta elhaló hangon. A keze elkezdett remegni. Hátranézett, de Katie már nem volt sehol. Aztán látta elmenni az ajtó felé, és látta a sunyi mosolyát. Vajon hallotta, amit mondtam? Hogy soha nem lesz köztünk semmi?
Tom Denem egyszerűen kézen ragadta a lányt és egy terembe vezette. Annie-t a falhoz szorította, miközben a derekát átkarolta, és megcsókolta. Forró és szenvedélyes csók volt. Annie pedig hagyta magát. Nem tett semmit és nem is akart.
Aztán Tom hirtelen elengedte és eltávolodott tőle. Arcvonásai megkeményedtek.
- Ennyit a te hitelességedről. Soha nem lesz köztünk semmi, mi? - kérdezte gúnyosan.
- Miért mondod ezt?
- Még kérdezed?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz!
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! Arról, hogy elárultál! Mindent elmondtál Dumbledore-nak.
- Honnan vetted ezt? Én nem mondtam neki semmit! Senkinek nem mondtam semmit!
- Akkor mégis miért hívatott be az irodájába, és miért tett gyanús megjegyzéseket?
- Ha mondtam volna neki valamit, már régen az Azkabanban lennél.
- Kivéve, ha ő is tudja, hogy ennyit ér a szavad…
- És arra nem gondoltál, hogy esetleg ő is tudja, hogy milyen vagy igazából?
Erre Tom előkapta pálcáját, és a lányra szegezte.
- Nagyon vigyázz magadra! - mondta fenyegetően, majd elviharzott.
Annie pedig elsírta magát. Nem is a fenyegetés bántotta igazán, hanem az, hogy átverték. Méghozzá ilyen aljas módon.
*
Annie az egyik kihalt lépcsőházban sétált. A földet bámulta. Épp most lépett le a lépcsőről, ami már meg is változtatta helyét, így a lány mögött csak a szakadék tátongott. Aztán észrevett valamit maga előtt. Rögtön tudta, mi az. Ijedtségében sikított egyet, aztán rögtön behunyta a szemét és hátat fordított neki. Menekülni nem volt hová, így csak annyit tudott tenni, hogy összekuporodott és várta, hogy történjen valami. Tudta hogy a baziliszkusz ott tornyosul fölötte és annyi varázstudománnyal, amit ő birtokol, nem tudna ellene semmit tenni. Egy ekkora állatnak meg sem kottyan egy rontás. Amikor megtudta, hogy milyen állat lapul a kastélyban nem felejtett el utánanézni a könyvtárban és megtudta, hogy ha az állat szemébe néz, akkor azonnal meghal. Így teljesen tehetetlenül, behunyt szemmel, sarokba szorítva volt a hüllőhöz nagyon közel.
Ebben az évben elég sokszor uralkodott el felette halálfélelem. Így történt ez most is. Még csak pár másodperc telt el a kígyó érkezése óta, de végigfutott az agyán minden a közelmúltban történt dolog… és Tom.
Aztán hirtelen rohanó lábak dobogását hallotta a folyosóról.
Már egész közel érezte az arcához a baziliszkusz bűzös leheletét, aki talán csak élvezetből nem ölte meg azonnal. El akart még szórakozni a zsákmányával.
Aztán Tom hangját halotta, és utána rögtön a szörny távolodását. Már ki merte nyitni a szemét. Sírva Tom nyakába ugrott, aki először vonakodott, de aztán mintha ellazultak volna az izmai megenyhült és engedte átölelni magát.
- Köszönöm! - mondta halkan Annie
- Szívesen… – válaszolta a fiú kelletlenül. Nem sokszor mondott ilyet őszintén. Majd a lány fejére hajtotta a fejét és így álltak csöndben még néhány másodpercig.
Szétváltak az ölelésből és Tom Denem megszólalt:
- Fontos vagy nekem, Annie! És sajnálom az egészet. Hogy meggyanúsítottalak, és…
- Tom. Tudod, hogy nálam ilyen üres szavakkal nem tudsz elérni semmit.
- Kellesz nekem! - mondta Tom őszintén és egyszerűen kimondva.
- Na, ez már jobban tetszik. - válaszolta a lány mosolyogva.
Lassan közeledtek egymáshoz. Tom lassan megcsókolta Annie-t. Teljesen más csók volt ez, mint az előző, az üres tanteremben. Sokkal őszintébb.
A csók után közösen visszasétáltak a klubhelyiségükbe. Nem fogták meg egymás kezét, nem álltak túl közel egymáshoz. Ez a fajta romantika nem volt a leendő Voldemort stílusa. Annie pedig elfogadta őt úgy, ahogy volt. Csak sétáltak csöndben, és boldogan.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
